Azt hiszik ismernek.. Azt hiszik tudják, hogy mit érzek... Azt hiszik, hogy mindent tudnak... Pedig nem... Mindenki azt hiszi, hogy tudja milyen személyiség vagyok. Ki tudja? Senki... Senki nem élte át  úgy ahogy én. 

Azt hiszik, hogy egy vagyok a sok közül. Hogy idiótán vigyorgok mindenkinek, mindenből poént csinálok, még abból is ami rohadtul fáj.. Miért nem látnak sírni? Mert nem hagyom! Senki ne lássa, hogy gyenge vagyok, hogy meg tudok törni, hogy nem vagyok egy érzelmi fogyatékos. Mert igen! mind azt gondolják, hogy én kőből vagyok, nem tör meg senki semmivel, és nem tud elszomorítani, hogy mikor sírni kéne is mosolygok. Miért? Mert rohadtul nem fogok, megmondani a gyenge pontom, hogy aztán hátba szúrjon vele valaki. 

Hányszor hallotta bárki is, hogy azt ecsetelem, hogy milyen szörnyű volt a gyermekkorom. Megkaptam mindent, ez igaz, de minden este a takaróm alá bújva, bedugott fülekkel és dúdolva aludtam el. Miért? Hogy ne halljam a szüleim veszekedését. Hogy ne láthassam megint, hogy apuci részeg. Így éltem 8 éves koromig. Egyszer arra leszek figyelmes, hogy anyuci sír és pakolja a holmijainkat. Jön a hatalmas kamion és ismeretlen bácsik pakolják a játékaimat, a bútorainkat, a ruháinkat be. Megfogott anyukám és a következő pillanatban már úton is voltunk... Elváltak..

Nemsokkal később megint el kellett költöznöm. Még meg sem szoktam azt a környezetet és már ott is hagytam. Addig a napig, a második költözésig egy örökmozgó, életvidám kislány voltam aki bárkivel szóbaállt és összebarátkozott mindenkivel. De mi történt? elegem lett... 9 éves voltam és nem voltak barátaim. Megint új a környezet, de én nem mutattam, hogy mennyire fáj az, hogy nem vagyunk ott ahol eddig felnőttem... Ahol ott van az apukám, akinek én vagyok a kicsi szeme fénye. De nem lehetett, már nincs remény. 

3 évet húztam le a suliban még, barátok nélkül. De egyszer változott a helyzet. Eddig mindent eltűrtem, akármit mondtak rám, lepergett rólam, mitnha csak egy páncél ltt volna rajtam ami a bántó szavakat nem engedte át. De a páncél megkopott... A türelmem a végére ért... megbántott.. így megütöttem... aztán megint... és megint. Az adrenalin elöntött, csodálatos érzés volt. Kivívtam a tiszteletem az osztályomban. Rögtön lettek barátaim. Itt történt meg a nagy dolog, felkerült rám a mosolygó maszk. 

Többé nem volt baj, ha valaki beszólt, megütöttem és mindenki tisztelt ezért. A gyengébbeket oltogattam és felvágtam mindennel csak azért, hogy megmutassam igen ez vagyok én és nem packázhat velem senki. De egyszer elvetettem a sulykot... elszégyelltem magam... Megfogadtam "többé senkit... senkit nem ütök meg csak azért, hogy megmutassam neki, hogy én erősebb vagyok". Ekkor már 14 éves voltam. Kezdődött a líceum, új osztály, új tanárok, új élet... Hát nem jött be. Mindenkinek csak az agresszív énem maradt meg, aki félig agyonvert egy fiút... (igen egy fiút).

De többé nem ütöttem senkihez és szépen lassan a kedélyek lenyugodtak. Már megint csak egy szürke kisegér voltam. Egy a sok közül. A mosoly még megvolt de arra használtam, hogy megmutassam, hogy én igenis egy kedves ember vagyok. De még mindig nem mondtam el senkinek, hogy mennyi problémám van és mennyire szeretném kiadni magamból. De nem tehetem mert félek a csalódástól.