Az érzés, mikor egy barát elárul. Hosszú időn keresztül bíztál benne, elmondtál neki mindent amit senki másnak nem mertél volna. És ő elárul.. minden titkod elmondta az ismerőseinek. És miért? Magam sem tudom, hogy miért tette. Én megbíztam benne, arra gondoltam mindig amikor tettem valamit amire nem voltam büszke, hogy el kell mondanom neki. Minden titkát végighallgattam, segítettem megoldani a problémáit. ha bajban volt ott voltam mellette és megvédtem. És mi a hála? Minden sötét kártyámat kiteregette mások előtt.

Mikor a szemére hánytam mindezt, hogy mit tett megharagudott rám, hogy én ilyet
 merek feltételezni róla. Még én éreztem rosszul magam amiatt, hogy nem bíztam benne.... pedig nekem volt igazam. Ez csak az első eset volt, utána csak folytatta, én meg gyanútlanul adtam neki a jobbnál jobb témákat amiket elmesélhet azoknak az embereknek akik tönkre akartak tenni. És akárhányszor szemrehányást tettem neki, mindig ugyanazzal jött, és mindig megsértődött. 

De mindig én kértem bocsánatot, és mindig ugyanúgy folytatta. Én pedig hiába tudtam az ő titkait, mai napig őrzöm őket mert nekem mindig többet ért annál minthogy eláruljam. Én csak tűrtem a rosszabbnál rosszabb pletykákat amiket rólam terjesztettek, mert sokan a legkisebb dolgokat is úgy kiszínezték, hogy amit nem szégyelltem is szégyellnem kellett. Ő meg csak vigyorgott a markába hogy hogy ki tudott velem lőni. Míg az ő titkaihoz képest az enyémek fikarcnyit sem értek. Ő tudta jól, hogy én nem vagyok annyira elvetemült mint ő, és én nem merem elmondani senkinek a titkait.

Szóval ez vagyok én, a megszégyenített, kiközösített Senki...De talpra álltam, nem hagytam magam. Igaz nem mondtam el senkinek a nagy titkait, és nem is nyomorítottam meg az életét. Az emberek felejtenek. Pár év eltelte után már senki nem emlékezett semmire. Mindenki csak a kedves, mosolygós lányt látta bennem és fel sem merült bennük újra visszaemlékezni a szörnyű pletykákra, amiket a fejemhez vágtak de én nem törődtem velük... legalábbis társaságban nem...

És bár elárult ő.. akire az életem mertem volna tenni, hogy mindig velem marad és soha nem árul el. Én erős maradtam mások szemében, nem foglalkoztam azzal, hogy újjal mutogatnak rám és kinevetnek, hogy egyedül kellett töltenem a szüneteket az iskolában, mert senki nem volt akivel beszélhettem volna. Tudtam, hogy majd lesz ez másként is. És másként is lett...

A nagy "barát" elkezdett terjedni a közösségben... És nem épp jó dolgok terjedtek róla, sőt nagyon is megalázó és sértő dolgok. Mindenki súgta a fülembe, hogy mit hallott/látott, én meg csak ültem és némán hallgattam. Ami szörnyűséget velem tett, ugyanazt tette magával. Mivel én már nem álltam szóba vele olyan emberekkel kezdett el barátkozni akikről azt hitte, hogy olyan titoktartóak mint én. És mesélt nekik minden titkáról, remélve, hogy majd ők is elmondják a sajátjaikat. De nem így történt, azok a lányok mások voltak. Olyanok voltam mind mint ő maga, csak még egy fokkal rosszabbak. Ők nem névtelenül kürtölték szét a híreket és nem úgy, hogy te még véletlenül se halld meg ha rólad beszélnek. Hangosan, nyilvánosan és a saját füled hallatára mondták el mindenkinek a titkaid.

Ő itt leszerepelt... próbálkozott még másokkal is barátkozni, de akivel barátkozott volna azoknak nem kellett, akik meg vele akartak barátkozni azokat mind átvágta. Így elásta magát, de próbált azért felemelt fejjel járni mindenfele... Csak aki fent hordja az orrát azt könnyen elgáncsolják. Sokszor próbálta visszaszerezni a barátságom, de azóta sem sikerült neki és soha nem is fog. Nagyon nehezen haragszok meg valakire tartósan, de ha megtörténik akkor engem már nem fog kibékíteni.

Vigyázz kiben bízol meg... Mert aki most "BFF" (Legjobb Barátok Mindörökre) az később lehet "LNG" (ellenség).