Ülök a szobámban.. egyedül egy forrócsoki mellett, és azon gondolkozom "vajon mit csinálhat?".. Nem tudok
rájönni, hogy miért nem beszélek vele.. talán a büszkeség, vagy csak egyszerűen félek... Félek attól, hogy túlságosan nyomulósnak hisz. Hogy majd azt hiszi rólam, hogy "gyagyás" vagyok. De ha valamit akkor azt tudom, hogy mire van szükségem. És az a valami nem más mint Ő...

De persze Ő ezt nem tudja. Fogalma sincs róla, hogy ő jár a fejemben és alig várom, hogy érkezzen tőle egy SMS, vagy csak egyszerűen egy "szia' facebook-on.. Bármi elég lenne.. Egy aprócska jel ami arra mutat, hogy gondol rám, ha csak egy pillanatra is de eszébe jutok... Talán hiába várok, de nem adom fel. Nem akarom zaklatni, de kismilliószor gondolok arra, hogy "na most rá írok".. de mindig félbe hagyom... Megírom amit akarok aztán "Delete".. Nem merem elküldeni.

Nem vallomásról lenne szó, csak egy szimpla kis "Hogy vagy" "Mit csinálsz" vagy egy egyszerű "Szia". Teljesen hülyének érzem magam, nem voltam még ilyen helyzetben soha. Itt ez a fiú és nem tudom hová tenni. Nála csodálatosabb barátot el sem tudok képzelni... De valamiért nem elégszem meg puszta barátsággal. Tudom, hogy az én részemről ez már több mint barátság de nem tudom, hogy ő is így érez-e... Elgondolkodtam azon, hogy mi lenne ha visszafognám magam és megpróbálnék barátként viselkedni és nem egy tiniként aki minden áron arra megy, hogy megkapja amit akar.

Nem várok el tőle sokat, sőt ... semmit nem várok el tőle. Annyit szeretnék csak, hogy beszéljünk... beszéljünk bármiről... De én nem fogok papucsot csinálni magamból, nem fogok minden nap ráírni, hogy megtudjam kivel van, hol van és mit csinál. Ha akarja majd elmondja magától, nem tartozik nekem elszámolással. De azért jó lenne tudni, hogy mi van vele.

Biztosan túlreagálom, de nagyon fontos a számomra. Soha senkinek nem tudtam úgy megnyílni mint neki. Ő valahogy más mint a többi ember akit ismerek. Secc-perc alatt elnyerte a bizalmam, és ez megrémít... már-már annyira, hogy magam sem tudom, hogy ki vagyok. Kezdem úgy érezni, hogy túl sokat tud. Félek, hogy csalódást okoz és túlságosan beleélem magam a dolgokba. De nem érdekel, foggal-körömmel fogok harcolni azért, hogy valahogyan megtudjam mit is érez pontosan. 

Kezdem úgy érezni, hogy szeretem... Nem szerelmes vagyok, ne értse félre senki. Egyszerűen szeretem, de nem úgy mint egy barátot vagy családtagot. Hanem úgy szeretem mintha ő lenne az az ember aki megért, elfogad és mellette nem kell megjátszanom magam, mert megérti amit érzek és amin keresztül mentem/megyek. Mintha Ő lenne a legjobb barátom és a testvérem egy személyben.. Ez nagyon bonyolult.. Magam sem értem...

Ritka kincs... Amit félek megérinteni.. mert hamuvá válik. Mintha csak nézni lehetne, mint egy porcelánbabát... Törékeny és varázslatos.. Mintha csak hívogatna, hogy érintsem meg, de tudom, hogy nem szabad... Mégis akarom.. 

Ha vele vagyok úgy érzem mintha megszűnne körülöttünk a világ.. Mintha csak mi ketten lennénk és senki más. Csak sétálunk.. beszélgetünk... és nevetünk.. Mint egy tökéletes világban. Ami néha rémisztő és titokzatos, de pontosan ezért hívogató. Mellette úgy érzem, hogy nincs mitől félnem. nagyon rég éreztem ezt az érzést.. De ez mintha más lenne... Nem csak azért mert Ő van velem... Hanem azért is
 mert úgy érzem, mintha ez boldoggá és erőssé tenne... Megnyugtat...

Bárcsak lenne erőm, hogy elmondjam ezt neki.. De félek, hogy csak kinevetne vagy azt hinné, hogy csak viccelek.. De egyszer majd megtörik a jég.. és elmondom ezt mind neki.. Hogy egyszer ezt éreztem, és azt kívántam, hogy örökké érezhessem ezt... És akkor, majd talán, nem fog kinevetni.. csak rám mosolyog és megölel.. Szép álom.. De talán egyszer teljesül...